„Jé, teve de illatos tojáson tornázik!”
Peter Bichsel Egy asztal az egy asztal című történetének hőse megunja a hétköznapi életét, megunja az emberi nyelvet is, és újat talál ki helyette. Ezt a – valójában mélyen (nyelv)filozofikus – történetet gondolta tovább Szabó Borbála író „Én vagyok én, te vagy te” című mesejátékában.
Az Emberről szól ez a színjáték – vagyis mindannyiunkról –, rólunk, akik éppen olyanok vagyunk, mint a többiek: szürke kalapunknál már csak a nadrágunk, a nadrágunknál a kabátunk, a kabátunknál meg az életünk szürkébb. Viszont a mi hősünk, ez az Ember mégis egy kicsit más, mint a többiek: mert egy nap elege lesz a szürkeségből, és úgy dönt, hogy mindent megváltoztat.
Arra gondol: miért muszáj nekünk azt a nyelvet használni, amit valaki egyszer kitalált, de minket nem kérdezett meg, hogy tetszik-e? Miért ne lehetne a már elnevezett dolgokat másképp hívni?
Legyen az ágy mától fogva kép, az asztal pedig szőnyeg! A vekkeróra fényképalbum, az újság pedig szekrény! A szék tükör, és így tovább!
Legyen minden úgynevezett – mostantól máshogynevezett!
Az Ember a hasát fogja a nevetéstől, olyan jól szórakozik, miközben ezen az új, saját nyelvén beszél, amit egyedül ő ismer. Most már semmi sem szürke többé, hanem vibrálóan színes és vicces!
- Egek! Ez az ember teljesen megőrült! - álmélkodnak a többiek az utcán, a boltban, a moziban, mert már nem értik meg őt. De az Ember csak nevet ezen is, mert ez a mondat az ő nyelvén már azt jelenti:
- Nyulak! Ez a láb tollasan megebédelt!
Nem zavarja, hogy nem érti senki és egyedül van.
De csak egy darabig. Pontosan addig, amíg meg nem ismer egy gyönyörű lányt...
A kérdés az: vajon hogy végződik az Ember harca egy jobb életért?
Vajon van-e átmenet a szürke és a szemfájdítóan vibráló színek között?
Akit érdekel ez a különös nyelv, az előadás leírása mellett talál oldalunkon a egy rövid szótárfüzetet, azaz vécécsészét!